Főszerkesztőnk ‘elmaradt’ vasárnapi véleménye
A főszerkesztő szerkesztőségi Facebook oldala, ahol még több személyes jellegű tartalom kerül megosztásra: https://www.facebook.com/profile.php?id=61595657551679
A múlt hetet úgy kezdtük, ahogyan Ónodon mostanában egyre több hetet kezdünk: ismét a egy közösségi probléma került szóba, most a játszótér. Megírtuk, hogy a szomszédos Nyékládházán már a második, európai uniós forrásból megvalósuló játszótér épült meg. Aztán kiderült, hogy tévedtünk. Nem a második, hanem a harmadik. Van, amikor az újságíró kénytelen helyesbíteni. Ezúttal éppen azért, mert a valóság még beszédesebb volt, mint amit eredetileg leírtunk.
És természetesen megérkeztek a kommentek.
Pontosabban megérkezett az a visszatérő hozzászóló is, akinek valahogy mindig sikerül megtalálnia azt a bizonyos „de azért” kezdetű mondatot. Háromgyermekes édesapaként például azt kérdőjelezte meg, van-e értelme egy várost egy községgel összehasonlítani. Majd azt is kijelentette, hogy a játszótér nem lételem. Mintha a gyermekek fejlődési szükségletei közigazgatási besorolás szerint változnának. Mintha egy falusi gyermeknek kevesebb mozgásra, kevesebb játékra, kevesebb társas kapcsolatra lenne szüksége, mint egy városinak.
Pedig a gyerek nem attól gyerek, hogy városban vagy faluban született. És a játszótér sem attól válik fontossá, hogy hány lakos szerepel a település lakcímnyilvántartásában.
A hozzászólását egy korábbi iskolaigazgató is határozott bírálattal illette, pellengérre állítva az édesapa érvelését. Szakvizsgázott pedagógusként (a szerk.) engedjék meg, hogy én is csatlakozzam ehhez a szakmai ellenvéleményhez. A játszótér nem biológiai értelemben vett létszükséglet, de a gyermeki fejlődés szempontjából korántsem jelentéktelen kényelmi szolgáltatás.
A mozgásfejlődés, az egyensúlyérzék, a térbeli tájékozódás, a mozgástervezés, a kockázatok felismerése és kezelése, a kommunikáció, a társas szabályok elsajátítása mind olyan területek, amelyeknek a szabad játék kiváló fejlődési lehetőséget biztosít. A gyermek a játszótéren nem egyszerűen elfoglalja magát. Tapasztalatokat szerez, kapcsolatokat épít, konfliktusokat old meg, és megtanulja, mire képes a saját teste.
És akkor még nem beszéltünk a szülőkről.
A kisgyermekes élethelyzet sokszor beszűkíti a felnőttek társas kapcsolatait is. A mindennapok ismétlődése, a munka, a háztartás és a gyermeknevelés feladatai mellett egy közösségi tér lehetőséget ad a találkozásra, a beszélgetésre és arra, hogy a szülő ne csak gondozóként, hanem egy közösség tagjaként is jelen legyen. Tehát kvázi, ha a felnőtt szeretne egy kicsit felnőtt lenni a folyamatos infantilizmusban, akkor ő is „élhetne” a játszótéren!
Mert a faluban az út szélén sétálni, a gyermek kezét szorosan fogva, az elhaladó autókra figyelve nem ugyanaz, mint biztonságos környezetben, szabadon játszani. A gyereknek nem csupán levegő kell, hanem tér is. Nem csupán felügyelet, hanem felfedezés. Nem csupán program, hanem gyermekkor.
De persze mindig van valaki, aki szerint „de azért”.
Érdekes embertípus ez. Akármit mutatunk be dokumentumokkal, számokkal, hivatalos válaszokkal vagy éppen a hiányzó válaszokkal, mindig akad valaki, aki fontosabbnak tartja megvédeni a fennálló állapotokat, mint feltenni azt az egyszerű kérdést: lehetne-e ez másképpen?
És lehetne.
Senki nem tiltja meg, hogy más véleményen legyen. Senki nem akadályozza meg abban sem, hogy saját újságot indítson, saját közösségi felületet hozzon létre, vagy önállóan kérjen számon bármit az önkormányzaton. A nyilvánosság nem kizárólagos tulajdon. Csakhogy más dolog érvekkel vitatkozni, és megint más személyeskedéssel megpróbálni elterelni a figyelmet arról, amiről a cikk valójában szól.
A vita során a korábbi iskolaigazgatónak még az a lekezelő megjegyzés is kijutott, hogy „vagy mi is volt maga”. Mintha az egykori hivatásának megkérdőjelezése bármiféle választ adna arra, szükségük van-e a gyerekeknek játszótérre. Megint: a fától az erdőt esete.
A háromgyermekes édesapa törölte a saját korábbi hozzászólását.
Ezzel pedig különös helyzetet teremtett: a többi hozzászóló reakciója ott maradt, miközben az eredeti kijelentés, amelyre válaszoltak, eltűnt. A kívülálló olvasó már csak egy vita töredékeit láthatta. Az előzmények nélkül könnyű félreérteni, ki mire és miért reagált.
És emberünk ezek után visszatért a kommentháborúba, immár a gerinc kérdését feszegetve. Sérelmezte, hogy a volt iskolaigazgató a gerincét emlegette, és azt kérdezte, hogyan lehet az, hogy vele szemben megengedett a személyeskedés, neki pedig nem.
Nos, van itt egy lényeges különbség. A gerincre vonatkozó megjegyzés ebben a vitában nem anatómiai kérdés volt, hanem a következetességet és a jellemet számonkérő, kétségkívül éles erkölcsi bírálat. Attól még lehet sértő, és lehet vitatni a helyénvalóságát. De a vita megértéséhez hozzátartozik az is, hogy előtte egy hozzászólás eltűnt, miközben az arra adott reakciók megmaradtak.
Ez a helyi közéleti vitáink egyik legszomorúbb sajátossága. Elindulunk egy közérdekű kérdésből, majd néhány hozzászólás után már nem a gyermekekről, nem a fejlesztésekről és nem a döntéshozók felelősségéről beszélünk, hanem arról, kinek sérült meg az önérzete.
Aztán természetesen megérkezett a mesterséges intelligenciával készülő újságírásra vonatkozó gúnyos megjegyzés is. Mintha egy cikk igazságtartalmát az döntené el, milyen technikai eszközöket használ a szerzője. Pedig az újságírásban továbbra sem az a kérdés, hogy tollal, írógéppel, számítógéppel vagy mesterséges intelligencia segítségével dolgozunk. Hanem az, hogy az állításaink ellenőrizhetők-e, vállaljuk-e értük a felelősséget, és képesek vagyunk-e kijavítani, ha tévedtünk.
Mint ahogy a második játszótérből harmadik lett.
És akkor elérkezett október 23.
Az ünnep, amelynek egyik legfontosabb üzenete éppen az, hogy az embernek joga és erkölcsi felelőssége lehet nemet mondani a hatalom önkényére. Hogy a szabadság nem ajándék, hanem érték, amelyért emberek egykor az életüket adták.
Ónodon azonban az idén hiányoltam azt a közös, nyilvános megemlékezést, amelyben az óvodások, iskolások és a település lakói együtt hajthatnának fejet 1956 hősei előtt. Nem a kötelező szavalás hiányzik. Nem az ünnepi beszéd, amelyet másnapra mindenki elfelejt. Hanem az a közösségi pillanat, amikor egy település megáll, és legalább néhány percre közösen emlékezik.
Mert a történelem nem attól marad életben, hogy bekerül a tankönyvekbe. Hanem attól, hogy továbbadjuk.
Közben a helyi nyilvánosságban ismét előkerült a kommunista korszak emlékművének gondozása, megszépített környezete. És számomra ebben van valami feloldhatatlan ellentmondás.
Nem vitatom, hogy egy közterület legyen rendezett, tiszta és ápolt. De egy történelmi jelkép soha nem csupán kő, beton vagy virágágyás. Jelentése van. Emlékezetet hordoz. És nem mindenkiben ugyanazt az emlékezetet ébreszti fel.
Azoknak a családoknak, amelyek a kommunista diktatúra idején elveszítették hozzátartozóikat, a korszak jelképei nem feltétlenül nosztalgikus emlékek. Lehetnek a félelem, az elhurcolás, az elhallgattatás és a gyász szimbólumai is.
Éppen ezért volna fontos, hogy Ónod közösen, történelmi felelősséggel gondolja végig, mit őrzünk meg a közterületeinken, minek állítunk emléket, és milyen értékeket kívánunk átadni a következő nemzedéknek. Nem önkényesen, nem rombolással, hanem nyilvános párbeszéddel.
Mert ha a múltat nem értjük, könnyen megeshet, hogy a jelenünket sem.
És itt érkezünk el egy még kényesebb kérdéshez: milyen közösséget építünk egyáltalán?
Olyat, amelyben minden gyermek egyformán fontos? Amelyben a szegényebb családok gyermekei ugyanúgy részt vehetnek a közösségi programokon, mint a tehetősebbek? Amelyben senkit nem ér hátrány a származása, bőrszíne, vallása vagy éppen személyes élethelyzete miatt?
Mert számomra egy közösség nem attól válik befogadóvá, hogy ünnepeken gyermekeket sorakoztatunk fel a fényképek kedvéért. Hanem attól, hogy a hétköznapokban is számítanak.
A korábbi református nyári táborok kapcsán is megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon minden helyi gyermek valóban azonos eséllyel jutott-e hozzá a részvétel lehetőségéhez. Különösen azok, akiknek egy ilyen közösségi élmény nem egyszerű nyári program lenne, hanem talán az egész vakáció egyik legfontosabb eseménye.
Nem kívánok bizonyíték nélkül senkit kirekesztéssel vádolni. A kérdést azonban fel lehet és fel is kell tenni: hogyan gondoskodunk arról, hogy a legszegényebb, köztük a roma gyermekek se maradjanak ki a közösségi életből?
És ha már egyházi közösség, beszéljünk valamiről, amiről talán még nehezebb megszólalni: a gyászról.
Arról a kiszolgáltatott állapotról, amelyben az ember elveszíti a hozzátartozóját, és sokszor már nincs ereje vitatkozni, kérdezni vagy kiállni a saját méltóságáért. Amikor nem az számítana, ki mennyit fizet, ki melyik felekezethez tartozik, vagy ki kinek a szertartását választja, hanem az, hogy a gyászoló emberrel emberségesen bánjanak.
A harangszó, a temetés körülményei, a sírhely kijelölése és az egyházi szolgáltatások feltételei nem válhatnak a megalázottság forrásává. A szabályok természetesen mindenkire vonatkoznak, de a szabályok alkalmazása közben sem szűnhet meg az együttérzés.
A gyászoló ember nem ügyfél, akit egyszerűen tovább lehet küldeni. Nem kellemetlen kérdező, akit rendre kell utasítani. Hanem valaki, akinek éppen összetört a világa.
És ebben az élethelyzetben egyetlen méltatlan mondat is évekre megmaradhat.
Hamarosan pedig eljön a karácsony. Megint lesznek ünnepségek, fények, gyermekműsorok, fényképek és megható üzenetek arról, milyen szép is egy közösséghez tartozni.
Csak azt szeretném, ha ez az összetartozás nem kizárólag az ünnepi díszletek között létezne.
Ha a gyermekek nemcsak akkor lennének fontosak, amikor szerepelni kell, hanem akkor is, amikor játszani szeretnének. Ha a történelmi emlékezet nem merülne ki a megszokott jelképek ápolásában. Ha a szegényebb családok nem a közösségi élet peremén állnának. Ha a gyászoló embernek nem kellene azon aggódnia, vajon méltósággal bánnak-e vele.
És ha egy újságban feltett kérdésre nem személyeskedés volna a válasz, hanem érdemi magyarázat.
Se október 23., se játszótér, se harangszó.
És mégsem ezek a legnagyobb bajaink.
Hanem az, hogy lassan már a hiányukat is természetesnek vesszük.
Ha egy lehetőség nem jár, ha egy kérdés megválaszolatlan marad, ha valakit nem hallgatnak meg, vagy ha a közösség egy részének láthatatlannak kell lennie.
Pedig egy falu nem az épületeitől, a rendezvényeitől és az ünnepi fényképeitől válik közösséggé.
Hanem attól, hogy az ott élőknek nem kell megküzdeniük azért, hogy egyenrangú tagjai lehessenek.
— Nagy Ferenc Attila, a 3551.hu főszerkesztője
Vasárnapi Vélemény – szerkesztőségi magánvélemény
